Szövegértés felsőfokon

Szövegértés felsőfokon

Maradt még egy bő 10 perc a tanóra végéből, épp a Léda-versekkel ismerkedünk, és bár nem a tananyag része, én gondolok egyet, és megkísértve a lehetetlent, bedobom így végszóra az Elbocsátó, szép üzenetet, nézzünk csak rá fél szemmel, hogyan is alakult ennek a halál-arcú szerelmes párnak a sorsa.

Elindítom a videót, melyben egy tehetséges színész szavalni kezdi a verset, nehogy rontsak az élményen a nyögvenyelős szavalótechnikámmal, hátha így jobban átérzik a szöveg borzongató szépségét. De látom, a hátsó padig alig jut el bármi is a versből, a két barátnő már megint egymás mellé ült, és vígan elszórakozik ott a magas srácok takarásában.

Épp van egy szabad hely még előttem az első padban, átültetem hát oda az egyik gráciát. Bájos kishölgy, cserfes mosollyal, romlatlan lélekkel, máris könnyebb így odafigyelnie a vers szövegére, hogy nem zavarja senki.

-          “Átadtam néked szépen ál-hitét/ Csókoknak, kik mással csattantanak/ S szerelmeket, kiket mással szerettem”. Értitek ezt, gyerekek? Mondhatnánk így is: írtam neked sok szép Léda verset, és elhitettem veled, hogy rólunk szólnak, pedig ezek sokszor mással csattant, és mással szeretett élményeim. És ugye, mennyivel fennköltebben hangzik mindez a versben?

-          „Jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján/ Milyen régen elbúcsuztattalak” – mi marad Lédának Ady nélkül? A kicsinyes asszonyos rab-út. Milyen szomorú, és mégis milyen igaz...

-          „S biztasd magad .../ Hogy te is voltál, nemcsak az, aki/ Nem bírt magának mindent vallani/ S ráaggatott díszeiből egy nőre” – Értitek ezt? Biztasd magad, hogy te is vagy valaki,  nem csak én aggattam rád azt a sok szépet, ami belőlem származik, és azt is csak azért, mert ÉN nem bírom el magamban hordani a belőlem származó sok szépet... És ez az aggat szó is,  ízlelgessük kicsit, van benne valami keserű, valami megalázó, mintha egy fogasra aggatná a divattervező a sok szép ruhát, és a fogas elhinné, hogy ő a szép, nem pedig a tervező keze munkája.

Beleborsózik egy pillanatra a hátam, mindig elámulok, hogy lehet ilyen kegyetlenségeket ennyire gyönyörűen megírni. A diákok meg csak néznek rám értetlenkedve, hogy mégis mi bajom van nekem, hogy élvezhetek valami ennyire szörnyűt...

-          „Magamimádó önmagam imája” – micsoda komplex költői kifejezőeszköz, egyszerűen zseniális! Van benne paradoxon, vagy inkább egyenesen oximoron, az imát, mint szakrális cselekedetet az önimádat gőgös mivoltával vegyíti, ráadásul megfűszerezi mindezt egy alliterációval! Hát nem csodálatos?

-          És a vége: ”Általam vagy, mert meg én láttalak/ S régen nem vagy, mert már régen nem látlak”. Bámm, mint egy kegyelemdöfés. Ha eddig nem esett le, kedves Léda, hogy emberszámba sem veszlek már, akkor majd most! És mindezt a Nyugatban publikálva! Értitek, ott áll Léda, a világ szeme rajta, megalázásán csámcsog az egész magyar irodalmi élet, és ki viszi el a dicsőséget? Hát nyilván a költő! Ördögi ez, és mégis valahol elképesztően csodálatos, hogy ilyen hatalommal bír a művészet...

Elhallgatok, kifújom magam, és kémlelni kezdek, vajon kiben milyen reakciót váltott ki ez a remekmű. Egy ideig nem szól senki, aztán megtörik a csend, az előttem ülő tündéri kislányból kifakad az osztály őszinte véleménye, orra alá dörmögve mondja alig hallhatóan:

-          Mekkora fasz ez az Ady…

-          Hogy tessék? – szólok rá, tanári szigort magamra erőltetve.

-          Semmi, semmi, tanárnő – mentegetőzik.

-          Egyébként… egyetértek.