Géza, a virágkötő

 

Születésnapra voltam hivatalos, jólneveltségem utasítására elindultam hát egy csokor virágot venni az ünnepeltnek.

 

Megérkezve a közeli virágos üzlethez konstatáltam a szomorú tényt: Szabadság miatt zárva. A tájékoztató jellegű kissé görbén kitépett füzetlap alján mégis ott szerepelt a mentőöv: „Apám üzlete nyitva. Kossuth utca 42. Precíz munka, kedvező árak.”.

 

Elballagok a Kossuth utca 42-höz. Az üzlet előtt virágok, a villany felkapcsolva, mégsincs senki bent. Az ajtón ott a Nyitva felirat, mégis kulcsra van zárva. Hm.

 

Kijön a szomszédos italboltból az eladó. Zavarba jön, magyarázkodik, mintha bármit is rajta kérnék számon, hogy biz a Géza nem szokott ilyenkor zárva lenni. Rávesz, hogy nyomjam le még egyszer a kilincset, csak erősebben, mert biztos nyitva van. Megteszem, hogy leszálljon rólam, persze eredménytelenül, majd csalódottan visszamegy a boltba.

 

Várok. Mi mást tehetek, bizonyára tényleg nem sok időre mehetett el, és amúgy sincs más virágos üzlet nyitva a környéken. Eltelik 10 perc, az alatt még vagy kétszer kijön az italboltos, kérdései ugyanazok, értetlenkedése is ugyanaz. Szent küldetésének érzi, hogy meggyőzzön – Géza tényleg nem szokott ilyet csinálni. Kedves mosolyt próbálok kierőszakolni magamból és bólogatok, csak hogy kopjon végre le, és amikor kezdem azt hinni, hogy rosszabb már nem lehet, megjelenik Géza.

 

Hatvanas fickó, alacsony, köpcös, kopasz, megviselt asszonyverőben, keze remeg, bal szeme véraláfutásos és tikkel. Örülök, hogy nem éjszaka, egy sikátorban botlunk egymásba. Az összkép akkor lenne tökéletes, ha még egy sörétes puska is járna az outfithez, de helyette csak egy rozsdás metszőollót szorongat a kezében. Mondjuk így még ijesztőbb.

 

Panaszkodni kezd, hogy el kellett mennie a temetőbe és hogy múltkor is hajnalig bent maradt, annyi a munka, és a segítője is már másfél órája elment ebédelni. Az autóban is van vagy 70 fok, meg kell dögleni. Aztán észre veszi, hogy ott állok némán, falfehéren, fanyar vigyorral az arcomon.

 

- Amúgy mit akar itt?

 

Csirkefarhátot, bazmeg, mit akarnék? Kezdek begurulni, naívan azt hittem, kijár esetleg egy elnézést kérés meg egy miben segíthetek, de nem baj, hagyjuk, térjünk a lényegre.

 

- Egy virágcsokrot szeretnék kérni, szülinapra megyek – mondom, megjátszott kedvességgel.

- Hát tőlem ilyet ne kérjen! – mordul rám.

- De ez egy virágos üzlet, nem?

- Ide figyeljen, aranyom! Háromkor jön a Pityu a koszorúkért, nekem most nincs időm csokrokat kötögetni.

 

Itt állok egy virágos üzlet kellős közepén, pénz a kezemben, és nem tudok venni egy szerencsétlen csokrot? Nem! Nem tágítok. Döntöttem – addig innen ki nem teszem a lábam, amíg nem kapom meg.

 

- Értem. De nekem nagyon kellene az a csokor. Látom, van itt rózsa, meg ilyen fehér kis apró virág, csak dobjon össze valamit ezekből, nem kell semmi extra.

 

Int a kezével, mintha egy legyet próbálna elhessegetni. Tudom, hogy nekem szól, de nem érdekel. Makacsul földbe gyökerezek.

 

- Jól van, legyen – szól hozzám ingerülten és előhúz a pult alól egy ládát -, itt vannak ezek a fehér rózsák. Darabja 400 ft. 10 darab van így egy csokorba szedve. Odaadom neked 200 forintjával, ha ezt így egyben elviszed, és nem kell vele babrálnom. Tessék, teszek rá ilyen fehér apró szarságból is, ahogy kérted. – Előkotor valahonnan egy barna gyűrött papírt, beletekeri oly módon, hogy a szomszéd hentes mozdulataiba is több finomság bújt füstölt szalonna csomagolása közben. A fehér virágokon rajta marad valami zöld papírcímke, de én már szólni sem merek. - Jó lesz így? 2000 forint lesz – és kezembe nyomja a „csokrot”.

 

- Köszönöm. De... Nem úgy van, hogy páros számú virágot temetésre szoktak vinni?

- Hát, kedveském, aki egyszer megszületett, annak előbb-utóbb el is kell patkolnia.

 

 

 

A szöveg megjelent a Szóbanforgó irodalmi oldalon 2022 októberében.