Liza

- Hol voltunk, kincsem? Mondd szépen, hol voltunk? - kérdezgettelek út közben a hazaúton.

- Ala.

Három betű, mindössze három betű, én mégis olyan büszke voltam rád. Legalább annyira, mint a szomszéd Inna a kisfiára, mikor az oviban tanult versikét szavalta a játszótéren.

- Jó móka volt, ugye? Alla Vasziljivnánál mindig jól szórakozunk, ugye? Szeretsz Allához járni?

Erre már nem feleltél. De örömtől ragyogó kis mongoloid szemeid válaszoltak helyetted. Nem kellenek ahhoz szavak, hogy megértselek.

- Mit csináltunk ma, elmeséled nekem - faggattalak tovább -, táncoltunk?

Felemelted dundi, puha kezeidet, megráztad kissé, mintha integettél volna, és ugrándoztál közben, mint egy kis levelibéka.

- És a bábozás tetszett? Mondd, ki a kedvenc bábod?

Egy átlagos négyéves már sorolta volna, hogy a hercegnő, a tündér, vagy a róka koma a Kolobokból. De te csak annyit mondtál: iha. És én tudtam, hogy miért mondod. Tudtam, hogy mennyire szereted a pacikat, és mennyire hiányzik neked a lovasterápia. És tervezgettem is, hogy majd folytatjuk. Majd békeidőben, akkor majd telik rá. Most marad a logopédus és a lovacska-báb - gondoltam.

Így mentünk veled azon a bizonyos csütörtöki napon hazafele a Vinnicsenko utcán. Én toltam a babakocsit, te mellettem haladtál, hol előrefutottál kissé botladozó, szabálytalan lépteiddel, hol lemaradtál, mert halaszthatatlanul fel kellett szedned azt a kavicsot. Majd az utca sarkához érve elfáradtál, s én visszaültettelek a kocsiba. Sétánkhoz a háttérzajt a már fél órája harsogó légvédelmi riadó szirénája biztosította.

Itt február óta mindennapos a riadó, de az embereknek már fel sem tűnik - meséltem épp a minap Szvetának, aki már négy hónapja Katowiceben él. Értünk ne aggódj, mi megvagyunk itt. Mindenki teszi a dolgát, éli az életét. Vinnicja egy biztonságos hely, szerencsére egyszer sem érte találat.

Aznap értettem csak meg, hogy ez a sziréna nem olyan, mint a többi. 10:40 volt.

In memoriam Liza Dmitrijeva.