Hiba

Kétezer-öt január harmadikán követtem el életem legnagyobb baklövését – fiút szültem erre a világra. Persze, akkor még fogalmam sem volt arról, mekkora hiba volt ez, és arról sem, természetesen, hogy miért. Általában egy fiúgyermeknek mindenki örül, főleg, ha elsőszülött, és pláne, ha egy konzervatív értékrenddel rendelkező állam népességét gyarapítjuk vele. Így hát akkor, azon a szélcsendes, de cserébe fogvacogtató téli hajnalon én is örültem. A karácsonyt már otthon ünnepeltük, hármasban. Anyósom hozott kutyját, amiből én nem ettem – a méz miatt nem mertem, azt mondta Marina Petrivna, tartani kell a szoptatós étrendet, nehogy fájjon a kis hasa az ő drága egyszem unokájának –, pedig édes Istenem, de szeretem! Visszanyeltem csorgó nyálam, főtt krumplival teli gyomorral és hálával túlcsordult szívvel énekeltem a Scsedrikot. Gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, ízlelgettem a Szenteste édes szavait. És hosszú, hosszú éveken keresztül boldogsággal töltött el a gondolat és a tudat, hogy van egy csodálatos, mosolygós, mindig kíváncsi, néha talán túlbuzgó kicsi, majd persze később nagy fiam. Persze, néha bosszankodtam is, nem tagadom. Például, amikor harmadszor esett le a diófáról, hiába téptem a szám, hogy ne másszon rá. Vagy amikor mosás előtt elfelejtettem kiszedni a maréknyi kavicsot, botocskát, makkot és csigaházat a kabátja zsebéből, és tönkre tettem vele a mosógép szűrőrendszerét. De összességében, szerettem fiús anya lenni, el sem tudtam volna képzelni, milyen lenne nélküle az élet.

És így ment ez egészen kétezer-huszonkettő február huszonnegyedikéig. Azon a hajnalon, amelyen az időjárás épp olyan száraz és hűvös volt, mint a születésének a pillanatában, az első rakétabecsapódásnál értettem meg először, hogy mekkora hibát követtem el. Vagyis hát, akkor csak sejteni véltem. Alig egy hónapja, hogy betöltötte a tizenhetet. Gondoltam, én naiv pudingszívű, én bolond, vak és minden jó tanácsra süket, hogy még van időnk, hátha véget ér ez a borzalom pár hét vagy hónap alatt, de legkésőbb kétezer-huszonhárom január harmadikáig.

Eltelt egy hét, egy hónap, majd a többi hónap is, és nem lett semmi jobb. Egyre csak rosszabb. És eljött a január három is. Karácsonykor ismét kutyját ettünk, Scsedrikot énekeltünk, és grúz vörösborral öblítettük le az ünnepi dallamokat. A színe olyan sötét volt, mint az alvadt vér. És hiába volt édes, megkeseredett a szánkban az aggodalomtól.

Néhány hét, és jöttek a terepmintás államszolgák. Reggel volt, még a nap sem kelt fel teljesen. Iszapszínű ruhájuk egybeolvadt bőrük színével. Az arcvonásukra már nem emlékszem, csak egyikük kezének érdes tapintására. Ez a kéz nyújtotta át a behívót.
Talán ha nem akkor, azon a cseresznyefaillatos napon fogan, vagy legalább néhány nappal, órával korábban-később, bármikor, akkor lány lett volna. Ha más lett volna a légnyomás, a hőmérséklet, a dőlésszög, a pH érték, a csillagok állása, bármi, talán lány lett volna.

A tizenkilencedik születésnapját már nem ünnepelhettük meg.

Gyermek született nékünk, fiú adatott nékünk. S bár hősként temettük el, fojtó tömjénfüsttel, tisztelgéssel, térdhajtással és szélszaggatta nemzeti zászló lobogtatással, nem lett a békesség fejedelme. Csak egy hús-vér tűpárna egy szárazföldi akna szilánkjai számára.
........................................................................................................................................................................
 

Megjelent Együtt c. folyóirat 2024/2-es számában.