Romokban

Bús düledékeiden, Szőlős romvára, megállok.
Lüktet a motor a mellkasomban vadul,
meredek a lépcső.
Porlad a kő a lábam alatt, de csoda, hogy megvan még egyáltalán.
Már húsz éve is így morzsolódott, hogy nem fogy el? Örök titok...

Ismerem minden ráncát és göröngyét a romnak.
Negyed évszázadot sűrítettek magukba belőlem ezek a kőfalak.
Itt csípett orron egy méh, bosszúból, hogy leszedtem a virágját,
arra az eldugott zugra pedig pisilni jártunk ki csoportosan.
Pont ahol most ülök, itt történt első csókom.
Lejjebb egy földbe gyökerezett fekete folt jelzi a tűzrakások helyét.
Sült szalonna és olcsó sörszag szelleme kísért itt azóta is.
És annál a falnál, ott kérték meg a kezem.
S ha megfordulsz, és kicsit balra nézel, látod
azt a nagy éles követ?
Na, az festette vörösre a fiam térdét 2018 nyarán.

Bús düledékeiden, Szőlősnek romvára, most is megállnék.
Eltelt egy újabb nyár,
és én még egy évvel távolabb kerültem attól a szalonnazsíros
fekete tűzrakóhelytől.

És a gyermekeim térdét sem a te köveid sértik már fel;
nekik megvannak a saját köveik.
De téged én cipellek itt bent, nehezékként,
és ki tudja, miért, de nem bírlak lerakni.

(A vers megjelent az Együtt c. folyóirat 2024/4-es számában.)