Ventilálás

Már megint hétfő.

Nem kakasszó, csak a bosszantó ébresztőóra.

Ki az ágyból, nincs kegyelem.

Csak a kávémat fogyasszam el nyugalomban,

a többi már részletkérdés.

Álmos fejecskék kócos fürtjei –

személyre szabott knossosi labirintusom.

Sietség, kapkodás, káosz.

Fogkrémfolt a szájak szélén,

kakaótócsa az asztalterítőn,

magányos fél pár kesztyű a kabátzsebben,

beázott, időben ki nem szárított csizmák,

befejezetlen házi feladatok, amiről rejtélyes módon mindenki megfeledkezett,

és egész létjogosultságuk abban merül ki,

hogy még ők is nyomasszanak a reggeli készülődés közepette.

Csetlés-botlás, áu, gyógypuszik,

nem ezt kérem, a másikat, hiszti, ordítás.

Minden reggel ugyanaz a téboly.

Arra sincs idő, hogy az ember idegösszeomlást kapjon.

Autóba be, ovinál ki, autóba vissza, sulinál ki,

Ölelések, villámpuszik búcsúzóul,

 kivéve a nagynak, neki már ciki (vagyok).

Aztán egy mély levegő –

-----------------------------,

kifúj –

----------------------------.

És munkára fel! Indulhat az őrültekháza kettőpontnulla.

Letöltöd, kitöltöd, lemerül, feltöltöd, leadod, beadod, előadod...

Feladod?  

Nem lehet! Arra sincs idő. Győzni fogod, hajrá!

Csak a szemem alatt rángatózó idegszál bizonytalanít el néha kicsit.

 

Programok tornyosulnak, egymás nyakába ülnek,

Dülöngélnek, mint farkasok a malacmászta fa alatt,

én vagyok alattuk az a kopasz,

és kiált a disznó: péntek van már!

Én meg rohanok fejvesztve, hogy összekapdossam csupasz kézzel

a szilánkokra hullott hétvégét.

A szombatra halasztott, öt napnyi csúsztatott teendőket,

a szennyest a földön és a napok óta beszáradt ruharengeteget a szárítón,

a beadandóban való segédkezést és a tézére készülést,

a két hete beígért palacsintasütést és a közös legózást,

a nyolc hónapja belekezdett puzzle-t, amit porba dermesztett az időhiány,

a hetek óta fel nem hívott nagymamát, és a hónapok óta szervezés alatt álló baráti összejövetelt,

a jól megérdemelt, de soha be nem teljesülő pihenést,

és az önmegvalósítás reményével vívott állandó harcot.

 

Érzem, ahogy ujjaim közt kifolyik az idő, és végigcsepeg  az új, fehér pólómon,

szürkésbarna, olajos, kimoshatatlan foltot hagyva benne,

ami minden alkalommal cinikusan az orrom alá dörgöli majd:

akármennyire is igyekezhetsz, akkor is övé az utolsó szó.

Mert az idő az úr.