Véres határvonal

Pisilni kell. Oldalra fordulok, mély levegőt veszek, erőt gyűjtök, majd egy hirtelen mozdulattal ülő helyzetbe parancsolom bálnatestem. Egyre nehezebb a felkelés, de tűrök, nincs más választásom. Hamarosan vége.

Jó érzés meztelen talppal hozzáérni a laminált padló hűvös felületéhez. Felnézek a falon lévő hőmérőre – 18 fok van. Egész hideg, mondatja velem az agyam, de a testem máshogy érzékeli most a hőmérsékletet. Vegyél fel papucsot, vegyél fel köntöst, mondja ezt is az agyam rendületlenül. Anyám hangján szól hozzám. Mindig félt, hogy megfázom. De én dacolok a hanggal, és mezítláb indulok megszokott hajnali utamra a fürdőszoba felé.

Nem jutok messzire. A harmadik lépésnél tompa, pukkanó, alig hallható hangra leszek figyelmes. Majd elönt valami nedvesség. Meleg folyadék csorog le a lábamon. Lassan csorog, most a combomnál tart. Elért a térdhajlatomig. Most pedig a bokámnál érzem. A sarkamnál gyűlik kis tócsába.

Megdermed az idő körülöttem. Talán csak néhány másodpercre. De nekem hosszú perceknek, óráknak tűnik ott, akkor. Majd megnyomom agyam reset gombját, újraindítom az elmém, kapcsolok.

Odaszólok az ágy másik felén békésen hortyogó férjemnek, hogy ébredjen, itt az idő. Meglepetésemre, elsőre fel is kel, most nem kell őt kikönyörögni a megel paplan rabságából. Égő parázsként pattan ki, egyenesen a villanykapcsoló felé indul.

Az erős, fehér fény bántja a szemem, hunyorgok kicsit, majd a talpam alatti tócsára pillantok, ami idő közben egész terebélyesre duzzadt.

Ismét lefagyok. Ezt nem így képzeltem. Zöld! Nem kéne zöldnek lennie – gondolom magamban. „Nem kéne zöldnek lennie!” – kiáltom hangos kétségbeeséssel a következő pillanatban.

A következő pillanatban az életem kazettás magnóján valaki megnyomja a gyorsítás gombot – felpörög minden, követhetetlenné válik. Csak kapkodom a fejem, próbálom egy kupacba terelni az eseményfoszlányokat.

Vizes pizsamanadrág – le. Ruha fel, kis törölköző hengerbe hajtogatva – lábam közé. Autóba  be, csomagtartó felnyit, bőröndök huppannak, ajtó becsapódik. Suhogás, fények, hajnali cinegekoncert, izgatott szívdobogás a torkomban adja alá a basszust. Parkolás, ismét csapkodás, lift, kórterem, CTG. Borús arcú nővérke, majd szülésznő, majd ügyeletes orvos. Gyűlik körülöttem a köpenyes népség, mind baljóslatúan forgatja szemét. Beszélnek hozzám, bólogatok, de nem értem, mi történik. Férjem is bólogat, először még higgadtan. A következő pillanatban már ordít –  „...Akkor mire várnak?!”. Talán csak egyszer mondta el, de a fejemben újra és újra visszhangzik ez a néhány szó.

Meztelenre vetkőztet a szőke, kedves mosolyú nővér. Műtős ruhába bújtat, lefektet. Gurul alattam az ágy. Velem együtt gurul, be a műtőbe. Kanül a kezembe, gázmaszkot kapok, bódít, csukódik a szemhéjam. Sötétség.

Felébredek. Hallom, ahogy dobog a szívem, a dobhártyámban érzem lüktetését. Élek. Mellettem a férjem, mellkasán szuszog egy kis lény a takaró alatt. Mocskosan, magzatmázosan, véresen. Él.

Hasamhoz nyúlok – egy puffadt, elnyűtt bőrű zsák; kikandikáló drain cső, méretes sebtapasszal fedett felület, alatta élet és halál vonala. Véres határvonal.